Niall...

Ruháink a földön hevernek,
Az emlékek tegnapról nem eresztnek.
Kiültünk a tetőre, megittuk a bort,
Elszivtuk a cigarettát ami ott volt.

Mézédes ajkaid enyémekre találtak,
S egész éjszaka akaratosan bennük matattak.
Szemeid kékjében elvesztem teljesen,
Azota se talált meg, még édesanyám se.

Szőke hajad összekócoltam az éjszaka,
Meg jó, hogy a szüleid nem jöttek haza.
Kezed kedvesen bejárta egész testem,
Érintesedtől elszállt minden félelmem.

Gitároztál nekem az éjszaka folyamán,
A szöveget szerényen a fülembe suttogván.
Elhittük mindazt, mit nem kellett volna,
És most itt fekszünk egymást átkarolva.

Te kisfiús bájjal az arcodon alszol,
Bennem meg miattad két világ harcol.
Minden porcikám csokolná a szád,
De az agyam tudja, hogy vége már.

Ha felkel a nap, a ruha visszakerül,
A sok lány az utcán mind megőrül.
Utolsó csókunk bennem örökké él,
Talán ha jók vagyunk sokat ér a rem€ny.

Olj meg.

Szurj belem egy kest.
Forgasd meg bennem.
Addig forgasd amig sikitani nem kezdek.
Aztan huzd ki a kest.
Majd vard meg meg elverzek.
Es utana?
Allj a sirom felett konnyeket hullajtva.

Nyitva tartom karjaim

Emlékszem nem rég volt,

hogy figyeltem az árnyékod.

Ültünk a hűvösben,

Kéz a kézben. 

Vérszerződést kötöttünk,

csend volt közöttünk.  

Válladra hajtottam fejem,

azt se tudtam mi van velem.

Ismerem már a kezed,

amin ott vannak az erek.

Már végig húztam,

a hegeken az ujjam.

Hat perces ölelés, ennyi

maradt, mert el kellett menni.

Indult már a vonat,

amivel kezdted az utad.

Soha többé nem látlak?

Majd' elnyel a bánat.

Ha közelebb lennél,

már a karjaidban lennék.

Együtt érne minket a reggel,

összebújva, mint egyszer.

Teával keltenélek,

Karjaimban féltenélek.

Nem adnálak senkinek,

ölném érted az embereket.

Kisajátítanálak téged,

vagy ahogy kéred.

Szívem cafatokra téphetnéd,

neked még azt is engedném.

Ha most itt lennél velem,

lehetnél a végzetem.

Elbújhatnánk a világ elől,

szél fújna az otthon felől.

De mi együtt maradnánk,

közös életet faragnánk.

Talán majd a jövőben,

a távolság nem lesz előnyben.

Majd akkor,

a szerelem újra harcol. 

Dédelgetem tovább álmaim,

nyitva tartom karjaim.

S, ha úgy döntesz,

egyszer bele dőlhetsz.

.

Bárcsak itt lennél

"...Még mosolyogsz, ha néha néha meghallod nevem, de már nincs erőd, és nincs hited hozzám..."
- Pintér Béla. -

Elliott Smith

ma beszéljen helyettem egy dal...
egy szívemnek igen kedves, sokat mondó dal.
élvezd...
ne gondolj semmire.
csak rá...
hallgasd.
merülj el a hangokban.
sötétítsd el az elméd...




https://www.youtube.com/watch?v=hPD-a1FjUtU

Padunk

A közös padunkon ülök,
Érzem az illatod,
Néha megszédülök,
Eszembe jutnak pillanatok.
Szél fújja hajam,
Zsebre dugom kezem,
Eső veri nyakam,
Elázott már mindenem.
Nem merek pislogni,
Elsírnám magam,
Meg fog gyilkolni,
A saját agyam.
Ázik a pad a vízben,
Érintésedet érzem,
Itt sétáltunk kéz a kézben,
Emlékünket nézem.
Köhögve felállok,
Magunkat otthagyva,
Szobámban megszállok,
Pár gyógyszert bekapva.

Mosolygó álca

Gondolatok lepik el elmém,
"Mit kéne tennem!"- kérdem én.
Válaszra várva fetrengek,
Elmerülvén melletted.
Fájdalmas sebek lepik lelkem,
Eltörpül mellette vérző testem.
Könnycseppel áztatva,
Mosolygó álca.
Ez maradt belőlem,
Elveszve mellőled.
Lerágott körmökkel,
Lehorzsolt könyökkel.
Ülve egy kis szobában,
Szomorúbban mint korábban.
Borongós ég,
Egy elveszett kép.
Elmulasztott vacsora,
Pár érdekes óra.
Gondolatok a fejemben,
Elkalandozott emberben.

Rabod vagyok

Megfogalmazhatatlanul összezavarodottnak érzem magam. Mégis mit kéne tennem ebben a helyzetben?
Azokban a gyönyörű kék szemeidben teljesen elveszek. Rabul ejtenek. Foglyod lettem.
Hogy így tervezted-e, arra még nem sikerült rájönnöm. Csak azt tudom, így alakult.
Vajon észrevetted? Vagy inkább másokra figyelsz, és az én gyerekes mondataimat figyelmen kívül hagyod?
Pedig én nagyon tudnálak szeretni. Ha hagynád meg is tenném.
Igazából rajtad áll vagy bukik a dolog. Neked kell eldöntened, milyen irányba fog haladni a kapcsolatunk.
Én megadtam a kezdő löketet. Várom a visszajelzést.
Jó, rendben. Igazából elég az, ha érzem az illatod, néha rám nézel, és hozzám érsz.
Ennél többet nem kérhetek. De legalább ennyit adj meg nekem.

Élvezzük egymást.

Adj reményt.
Élvezzük egymás társaságát.
Hadd essek beléd.
Élvezzük egymás árvaságát.
Légy merész.
Élvezzük egymás kábaságát.
Lágy érintés.
Élvezzük egymás igazságát.
Gyengédség.
Élvezzük egymás álmosságát.
Szenvedés.
Élvezzük egymás szomjasságát.
Borzasztó lét.
Élvezzük egymás hiányosságát.
Édes kép.
Élvezzük egymás borzongását.
Mindig félt.
Élvezzük egymás gyávaságát.
Ölelés.
Élvezzük egymás illatát.

Petőfi

Szóóóóóóval:DD
úgy döntöttem, hogy minden hónap 13. napján megosztok egy verset. Egy általam kiválasztott költő egyik versét, amit mostanában olvasok, és egyik kedvenc versem is.
Most egy Petőfi Sándor versre esett a választásom. Kb. egy éve bukkantam rá erre a versére (egy rapp feldolgozásban), és azóta teljesen magával ragad, minden egyes alkalommal.
Szeptember végén
Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet...
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!

Tarts, csókolj

Tarts erősen.

A kötelek hamar szakadnak.

Én pedig gyenge vagyok.

Te vagy az egyetlen reményem.

Tarts erősen.

Csókolj meg.

Az ajkaim kívánnak.

Hajadba akarok túrni.

Érezni szeretném kellemes illatod.

Csókolj meg.

Vigyázz rám.

Az emberiség nagyon gonosz.

Mindenki azt akarja, hogy fájjon.

Nélküled elveszett vagyok.

Vigyázz rám.

Legyél velem.

Ülj itt mellettem a kanapén.

Csináljunk együtt reggeli rántottát.

Adj nekem homlokpuszikat.

Legyél velem

P.

Talán már nincs is mit mondanunk egymásnak, hiszen az érzések teljesen elmúltak. Minden, ami valaha köztünk volt, már nincs többé. Hogy én voltam-e a hibás vagy te, azt soha senki nem fogja tudni megmondani. Én naiv voltam, te pedig kihasználtad ezt. Túl nagyon voltak az elvárásaim, de egy éves barátság után, úgy gondoltam, ennyit kérhetek. Többet akartam ez tény. Sokkal többet. Azt akartam, hogy ott legyél velem mindig. De neked fontosabb volt az a másik… hanyagoltál, miközben én mindent eldobtam érted.

Ezt lehet, csak én látom így. Lehet, hogy te is akartál valamit, csak nem voltál biztos az érzéseidben, míg én biztosan tudtam, hogy ez nem szimpla barátság.

De rendben. Akkor legyen így. Felejtsünk el mindent. Az együtt töltött perceket, a naplementét, amit a tetőről néztünk a körtés sör társaságában. Azt a sok hosszú ölelést.

Sajnálattal tudatom magammal, hogy ennek mind vége. És még sok mindenről szó sem esett.

Gondolom, neked ezek semmit nem jelentettek, hiszen a szemedben én csak egy kislány voltam, aki mindent megtesz érted. Akihez bármikor fordulhatsz segítségért, támogatásért. Egy kislány, aki soha nem lesz elég jó neked.

A remény mindig bennem élt. De nagyon jól látod. Csak élt. Ez múlt idő!

Fájdalom

Nincs olyan élet, mi ne kapna fájdalmat,

A test, a lélek egy idő után elfárad.

Nagyon sok ellenség támad minket,

De a legnagyobb fájdalmak a barátoktól érnek.

A szavak miket mondanak, szívünkbe megragad,

S sok szó után kezded elásni önmagad.

Elzárkózol mindenkitől, összetörsz legbelül.
A múlt kísért majd, és sosem hagy egyedül.

A fájdalom végül árnyékká tesz,

És nem marad más, csak az a rossz test. 

Talán.

Ma rám nézett.

A gyönyörű, mosolyával elvarázsolt.

Megkértem, hogy nyissa ki barna szemét,

Hadd lássam milyen szép.

Gondolkodom.

Erősen és figyelmesen. Róla.

Mindenhol őt látom,

De nem hagyom, hogy fájjon.

Ő olyan boldog.

Hiszen az a lány boldoggá teszi.

Álmodom arról néha,

Nem leszek ennyire béna.

Talán lehetek én.

Szeretnék az lenni, aki reggel ébreszti.

Este puszival köszön,

És jön a pillangó özön.

Az érintése.

Folyton elképzelem, ahogy megfogja a kezem.

Teste az enyémhez ér,

Nem marad bennem vér.

Démon

Minden sarokban ott van egy démon,
arra vár, hogy gyenge legyek.
Vérfoltok a testén...meglátom,
ott repkednek felette a legyek.
Már lila a szája,
halott fél napja,
én tettem vele ezt,
a démon azóta sem ereszt.

Buszos fiú.

Szeretném tudni, hogy mi jár a fejében. Mire gondol, mikor rám néz. Szépnek tart? Vagy talán észreveszi a bőr hibáimat? Észreveszi, hogy kezdenek visszanőni a szemöldök szőreim, amiket épp egy hete tépkedett ki apró mozdulatokkal a kozmetikus? Feltűnik neki, hogy amikor vele beszélgetek, enyhe pír jelenik meg az arcomon, és birizgálom a jobb kezemen lévő karkötőmet? Vajon meghallja, hogy egyre gyorsabban veszem a levegőt? Vagy ezek csak számomra olyan nagy dolgok, és másnak fel sem tűnik?!

Figyel engem, miközben hozzám beszél, vagy csak örül annak, hogy nem egyedül kell hazabuszoznia? Örül annak, hogy nem ül le mellé ismeretlen fura szagú öreg néni, aki elkezdi faggatni, milyen is az iskola?

Nem is tudja, milyen érzéseket képes kiváltani belőlem azokkal a gyönyörű sötétbarna szemeivel, amik csak úgy csillognak, a hosszú szempillái árnyékában. Tudja-e, hogy a mosolya közben megjelenő gödröcskék engem is mosolygásra kényszerítenek?

Míg mellette ülök, a döcögő busz miatt egyre közelebb kerülök hozzá, de még így is sok köztünk a távolság, mivel a táskáink mellettünk vannak. Észreveszem, hogy nem csak én vagyok zavarban, mikor kettesben vagyunk. Ő a táskájának a cipzárját piszkálja és az ablakon bámul kifele. Vajon azon gondolkozik, hogy mit is mondhatna nekem? Vagy a délutáni bekövetkezendő edzésén jár már minden gondolata? Mikor észreveszi, hogy figyelem, felém fordítja a fejét és elbűvölő mosollyal rám mered.

-         Holnapra mit fogsz tanulni?

Mire ráeszmélek, hogy hozzám beszél, már túl közel járunk ahhoz a megállóhoz, ahol le kell szállnom.

-         Földrajz. Meg fizika. Talán, még a törit is átnézem. – hangomból kihallom a remegést, és a kicsike félelmet.

-         A földrajz jegyzetedet lefotózod és átküldöd nekem? – kérdése megint váratlanul ér. Hevesen bólogatok, és máris egy hosszas gondolatmenet fut végig az agyamon. Hol a földrajz füzetem, mit vettünk múlt órán, jegyzeteltem-e?!

-         Oké, köszi. – int a fejével, és észreveszem, hogy bekanyarodik a busz az utcába. Megnyomom a gombot. Az ajtó felett kivillan a zöld fény, ami azt jelzi, hogy ki fog nyílni, ha megáll a busz.

Felállok a székből, a vállamra dobom a táskám, és neki esek az ajtónak. Közbe még figyelem, ahogy mosolyogva figyel. Pár másodpercig így bámuljuk egymást, majd kinyílik az ajtó. Integetek, ő visszaint. Leszállok a buszról, és megindulok előre.

Talán lesz valamikor valami köztünk. Talán néha eszébe jut, hogy milyen jókat buszozunk együtt. Talán néha ő is érez valamit irántam. Talán.

A szobámba leteszem a táskám, felnyitom a laptopom. Betöltöm az összes közösségi oldalt ahol már regisztrálva vagyok, hátha történt valami igazán érdekes. De minden hiába. Senki nem keresett ma sem. Ahogy végiggörgetek minden oldalon, egyszer csak olyat látok, amitől megáll a szívem egy pillanatra.

„a buszos fiú”: szeretlek Réka.

Gondolom ez nem nekem szól, mert nem Réka a nevem, és engem nem szeret.

Nehéz időszak

Hétfőtől péntekig, egy elég nehéz időszakon mentem keresztül. Egy ideje elkezdett zavarni, hogy az embereknek nem tudok megfelelni, soha nem lehetek elég jó. Zavart, hogy egy fiú sem néz rám. Zavart, hogy nem lettek ötösek a dolgozataim. Megszűnt a pozitív látásom, és mindent negatívan láttam. (itt most nem arra az opcióra gondolok, amit fényképezésnél lehet alkalmazni, a látásommal nem lett baj).

Szerettem volna a legjobb lenni, és a ráébredés, hogy soha nem lehetek tökéletes eléggé mély pontra süllyesztett. Bevallom kicsit mélyebbre került az életem, mint szabadott volna. Eltávolodtam a barátaimtól, a családomtól. Úgy éreztem, mintha egy folytonos menekülésben lennék, mintha mindenki kergetne a problémáival, de én senkinek nem tudnám elmondani, hogy mi is bánt legbelül... és nem is tudtam elmondani, mert én magam sem tudtam.

Persze tudom, hogyha a barátaimhoz akartam volna fordulni ezzel, meghallgattak volna, és a családom is. Semmi okom nem volt arra, hogy depresszióssá váljak pár napra, hogy vagdossam magam, hogy bezárkózzak, hogy szeretethiányosnak érezzem magam. Csak ezt nem voltam képes belátni. 

Fura igazából, hogy mindez egy csapásra elmúlt! Én magam is meglepődtem, de sokkal jobb boldognak lenni. én szeretek szomorkodni, egyedül lenni, elmélkedni, de néha már túl sok. Túl sok a depis zene, az egyedül lét, a szomorúság, a rossz idő, az önbántalmazás. 

2-3 napig írtam egy kis naplót erről az időszakról, azt inkább nem osztom meg veletek, mert eléggé betegesre sikerült :')

Egy kis csalódás, egy kis elbizonytalanodás elég ahhoz, hogy teljesen megváltozzon az életünk, hogy MI magunk is teljesen megváltozzunk... de higgyétek el, hogy a depresszió és a hasonló dolgok semmire sem jók. Én szeretek segíteni az embereknek, úgyhogy, ha bárkinek bármi baja van, akkor kérem szépen keressen meg!:)) Beszélgessünk, és hátha tudok segíteni:D

itt egy jó hangulatot feldobó zene is!:D hallgassátok :)

 Sara Bareilles - Brave