Petőfi

Szóóóóóóval:DD
úgy döntöttem, hogy minden hónap 13. napján megosztok egy verset. Egy általam kiválasztott költő egyik versét, amit mostanában olvasok, és egyik kedvenc versem is.
Most egy Petőfi Sándor versre esett a választásom. Kb. egy éve bukkantam rá erre a versére (egy rapp feldolgozásban), és azóta teljesen magával ragad, minden egyes alkalommal.
Szeptember végén
Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet...
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!

Tarts, csókolj

Tarts erősen.

A kötelek hamar szakadnak.

Én pedig gyenge vagyok.

Te vagy az egyetlen reményem.

Tarts erősen.

Csókolj meg.

Az ajkaim kívánnak.

Hajadba akarok túrni.

Érezni szeretném kellemes illatod.

Csókolj meg.

Vigyázz rám.

Az emberiség nagyon gonosz.

Mindenki azt akarja, hogy fájjon.

Nélküled elveszett vagyok.

Vigyázz rám.

Legyél velem.

Ülj itt mellettem a kanapén.

Csináljunk együtt reggeli rántottát.

Adj nekem homlokpuszikat.

Legyél velem

P.

Talán már nincs is mit mondanunk egymásnak, hiszen az érzések teljesen elmúltak. Minden, ami valaha köztünk volt, már nincs többé. Hogy én voltam-e a hibás vagy te, azt soha senki nem fogja tudni megmondani. Én naiv voltam, te pedig kihasználtad ezt. Túl nagyon voltak az elvárásaim, de egy éves barátság után, úgy gondoltam, ennyit kérhetek. Többet akartam ez tény. Sokkal többet. Azt akartam, hogy ott legyél velem mindig. De neked fontosabb volt az a másik… hanyagoltál, miközben én mindent eldobtam érted.

Ezt lehet, csak én látom így. Lehet, hogy te is akartál valamit, csak nem voltál biztos az érzéseidben, míg én biztosan tudtam, hogy ez nem szimpla barátság.

De rendben. Akkor legyen így. Felejtsünk el mindent. Az együtt töltött perceket, a naplementét, amit a tetőről néztünk a körtés sör társaságában. Azt a sok hosszú ölelést.

Sajnálattal tudatom magammal, hogy ennek mind vége. És még sok mindenről szó sem esett.

Gondolom, neked ezek semmit nem jelentettek, hiszen a szemedben én csak egy kislány voltam, aki mindent megtesz érted. Akihez bármikor fordulhatsz segítségért, támogatásért. Egy kislány, aki soha nem lesz elég jó neked.

A remény mindig bennem élt. De nagyon jól látod. Csak élt. Ez múlt idő!

Fájdalom

Nincs olyan élet, mi ne kapna fájdalmat,

A test, a lélek egy idő után elfárad.

Nagyon sok ellenség támad minket,

De a legnagyobb fájdalmak a barátoktól érnek.

A szavak miket mondanak, szívünkbe megragad,

S sok szó után kezded elásni önmagad.

Elzárkózol mindenkitől, összetörsz legbelül.
A múlt kísért majd, és sosem hagy egyedül.

A fájdalom végül árnyékká tesz,

És nem marad más, csak az a rossz test. 

Talán.

Ma rám nézett.

A gyönyörű, mosolyával elvarázsolt.

Megkértem, hogy nyissa ki barna szemét,

Hadd lássam milyen szép.

Gondolkodom.

Erősen és figyelmesen. Róla.

Mindenhol őt látom,

De nem hagyom, hogy fájjon.

Ő olyan boldog.

Hiszen az a lány boldoggá teszi.

Álmodom arról néha,

Nem leszek ennyire béna.

Talán lehetek én.

Szeretnék az lenni, aki reggel ébreszti.

Este puszival köszön,

És jön a pillangó özön.

Az érintése.

Folyton elképzelem, ahogy megfogja a kezem.

Teste az enyémhez ér,

Nem marad bennem vér.

Démon

Minden sarokban ott van egy démon,
arra vár, hogy gyenge legyek.
Vérfoltok a testén...meglátom,
ott repkednek felette a legyek.
Már lila a szája,
halott fél napja,
én tettem vele ezt,
a démon azóta sem ereszt.

Buszos fiú.

Szeretném tudni, hogy mi jár a fejében. Mire gondol, mikor rám néz. Szépnek tart? Vagy talán észreveszi a bőr hibáimat? Észreveszi, hogy kezdenek visszanőni a szemöldök szőreim, amiket épp egy hete tépkedett ki apró mozdulatokkal a kozmetikus? Feltűnik neki, hogy amikor vele beszélgetek, enyhe pír jelenik meg az arcomon, és birizgálom a jobb kezemen lévő karkötőmet? Vajon meghallja, hogy egyre gyorsabban veszem a levegőt? Vagy ezek csak számomra olyan nagy dolgok, és másnak fel sem tűnik?!

Figyel engem, miközben hozzám beszél, vagy csak örül annak, hogy nem egyedül kell hazabuszoznia? Örül annak, hogy nem ül le mellé ismeretlen fura szagú öreg néni, aki elkezdi faggatni, milyen is az iskola?

Nem is tudja, milyen érzéseket képes kiváltani belőlem azokkal a gyönyörű sötétbarna szemeivel, amik csak úgy csillognak, a hosszú szempillái árnyékában. Tudja-e, hogy a mosolya közben megjelenő gödröcskék engem is mosolygásra kényszerítenek?

Míg mellette ülök, a döcögő busz miatt egyre közelebb kerülök hozzá, de még így is sok köztünk a távolság, mivel a táskáink mellettünk vannak. Észreveszem, hogy nem csak én vagyok zavarban, mikor kettesben vagyunk. Ő a táskájának a cipzárját piszkálja és az ablakon bámul kifele. Vajon azon gondolkozik, hogy mit is mondhatna nekem? Vagy a délutáni bekövetkezendő edzésén jár már minden gondolata? Mikor észreveszi, hogy figyelem, felém fordítja a fejét és elbűvölő mosollyal rám mered.

-         Holnapra mit fogsz tanulni?

Mire ráeszmélek, hogy hozzám beszél, már túl közel járunk ahhoz a megállóhoz, ahol le kell szállnom.

-         Földrajz. Meg fizika. Talán, még a törit is átnézem. – hangomból kihallom a remegést, és a kicsike félelmet.

-         A földrajz jegyzetedet lefotózod és átküldöd nekem? – kérdése megint váratlanul ér. Hevesen bólogatok, és máris egy hosszas gondolatmenet fut végig az agyamon. Hol a földrajz füzetem, mit vettünk múlt órán, jegyzeteltem-e?!

-         Oké, köszi. – int a fejével, és észreveszem, hogy bekanyarodik a busz az utcába. Megnyomom a gombot. Az ajtó felett kivillan a zöld fény, ami azt jelzi, hogy ki fog nyílni, ha megáll a busz.

Felállok a székből, a vállamra dobom a táskám, és neki esek az ajtónak. Közbe még figyelem, ahogy mosolyogva figyel. Pár másodpercig így bámuljuk egymást, majd kinyílik az ajtó. Integetek, ő visszaint. Leszállok a buszról, és megindulok előre.

Talán lesz valamikor valami köztünk. Talán néha eszébe jut, hogy milyen jókat buszozunk együtt. Talán néha ő is érez valamit irántam. Talán.

A szobámba leteszem a táskám, felnyitom a laptopom. Betöltöm az összes közösségi oldalt ahol már regisztrálva vagyok, hátha történt valami igazán érdekes. De minden hiába. Senki nem keresett ma sem. Ahogy végiggörgetek minden oldalon, egyszer csak olyat látok, amitől megáll a szívem egy pillanatra.

„a buszos fiú”: szeretlek Réka.

Gondolom ez nem nekem szól, mert nem Réka a nevem, és engem nem szeret.