Nyitva tartom karjaim

Emlékszem nem rég volt,

hogy figyeltem az árnyékod.

Ültünk a hűvösben,

Kéz a kézben. 

Vérszerződést kötöttünk,

csend volt közöttünk.  

Válladra hajtottam fejem,

azt se tudtam mi van velem.

Ismerem már a kezed,

amin ott vannak az erek.

Már végig húztam,

a hegeken az ujjam.

Hat perces ölelés, ennyi

maradt, mert el kellett menni.

Indult már a vonat,

amivel kezdted az utad.

Soha többé nem látlak?

Majd' elnyel a bánat.

Ha közelebb lennél,

már a karjaidban lennék.

Együtt érne minket a reggel,

összebújva, mint egyszer.

Teával keltenélek,

Karjaimban féltenélek.

Nem adnálak senkinek,

ölném érted az embereket.

Kisajátítanálak téged,

vagy ahogy kéred.

Szívem cafatokra téphetnéd,

neked még azt is engedném.

Ha most itt lennél velem,

lehetnél a végzetem.

Elbújhatnánk a világ elől,

szél fújna az otthon felől.

De mi együtt maradnánk,

közös életet faragnánk.

Talán majd a jövőben,

a távolság nem lesz előnyben.

Majd akkor,

a szerelem újra harcol. 

Dédelgetem tovább álmaim,

nyitva tartom karjaim.

S, ha úgy döntesz,

egyszer bele dőlhetsz.

.